|
2016-07-19 10:25:16, kedd
|
| |
| |
Valóban, amikor eltemetsz egy gyermeket - vagy csak egyszerűen felkelsz mindennap, és éled a nyers életet -, elmormogod a hangtalan kérdést. Senki sem hallja. Létezhet egy Isten - aki jó? Egy jó ajándékokat osztogató Isten, amikor hosszú éjszakákon át üresen áll a bölcső, a koporsót pedig szétrágják a rovarok? Hol van Isten egyáltalán? Hogyan lehet Ő jó, amikor kisgyermekek halnak meg, házasságok omlanak össze, álmok foszlanak szerte, mint szélben a por? Hol van a nekünk ajándékozott kegyelem, amikor terjed a rák, gyötör a magány, és hangtalanul meghal, ok nélkül letör, elmállik bennünk sok névtelen darabka? Hol rejtőzik az Úr öröme, az az Isten, aki jó dolgokkal tölti meg a földet, és hogyan élhetek teljes életet, amikor az élet tele van fájdalommal? Hogyan ébredhetek rá az örömre, a kegyelemre, a szépségre és mindarra, amit a legteljesebb élet jelent, amikor érzéketlennek kell maradnom a veszteségekkel, az összetört álmokkal és mindennel szemben, ami kiüresít?
Apám, anyám, bátyám és a legkisebb húgom, az egész családunk, mindannyian éveken át némán kérdezgetjük ezeket a kérdéseket. Évekig üresek maradunk. És aztán, évek múltán újra megtelünk - elidegenedéssel. Ökölbe szorított kézzel élünk. Amit Isten egyszer egy novemberi napon adott nekünk, túl mélyen hasított belénk. Ki akarna újra kockáztatni?
Évekkel később a barna kockás kanapé egyik végén ülök. Apám egész nap traktort vezetett, viselte a tűző nap és a szél hevét. Elnyújtózik a kanapén, megkér, hogy simogassam a haját. Simogatom a sapka szélétől begöndörödő rakoncátlan fürtöket. Lehunyja a szemét. Felteszek néhány kérdést, amit nyitott szemébe nézve sosem mertem volna.
-Apa, te jártál templomba? Úgy értem, régebben?
Két szomszéd család visz felváltva engem, Bibliával a kézben, szépen kivasalt ruhában a vasárnap délelőtti istentiszteletre. Apa ilyenkor dolgozik.
-Igen, gyerekkoromban jártam. Minden vasárnap elmentünk a nagymamáddal, amint elkészültünk a fejéssel. Neki fontos volt.
Szememet az ujjaim köré csavarodó sötét fürtjein tartom. Kisimítom a gubancokat.
-De neked nem fontos? - a szavak, amiket alig hallhatóan suttogok, megakadnak.
Felgyűri kockás ingujját, megmozdítja a fejét, de a szeme még mindig zárva.
-Hát...
Várok, a kezem fésül tovább, várok, hogy megtalálja a szavakat azokra az érzésekre, amelyek sehogyan sem illeszkednek a mondatok merev nyakkendőihez, kikeményített gallérjaihoz.
-Nem, már nem igazán. Amikor Aimee meghalt, ezt lezártam magamban.
Képek villannak előttem. Lehunyom a szemem; forog velem a világ.
-Ha van is ott fent valaki, aznap biztosan elaludt a kormánykeréknél.
Nem szólok egy szót sem. A torkomban ég a gombóc, a parázs. Csak simogatom a haját. Próbálom enyhíteni a fájdalmát. Előkotor még néhány érzést. Szavakba gyömöszöli őket.
-Miért engedné valaki, hogy egy gyönyörű szép kislány ilyen értelmetlen, szükségtelen halált haljon? Ráadásul nem is csak meghalt. Megölték.
Ez a szó eltorzítja az arcát. Legszívesebben átölelném, hogy ne fájjon neki, hogy elmúljon az egész. A szeme csukva marad, de csóválja a fejét, visszaemlékezve mindarra, amivel nemet lehet mondani arra a rettenetes novemberi napra, amelyik rányomta bélyegét az életünkre.
Apu nem szól többet. A fejcsóválás mindent elmond, kifejezi zárt kezünket, megsebzett, remegő öklünket. Nem. Nincs jóságos Lény, nincs kegyelem, nincs értelme az egésznek. Apám, a jó gazda, aki annyira szerette kislányát, hogy azt csak a szeme tudta kifejezni igazán, ritkán mondta ezt így el; csak olyankor, amikor lehunyta a szemét, és megkért, hogy ujjaimmal símítsam el a napját. De ezeket amúgy sem kell kimondani. Ezeket egyszerűen megéljük, mint minden meggyőződést.
Mi megéltük.
Nem, Isten!
Nincs Isten.
Ez a világ mérgezett levegője, ez a tüdőnkben égő, beszívott lég, ez a ,,Nem, Isten!"? Nem, Isten, nem fogadjuk el, amit adsz! Nem, Isten, a Te terved egy kibelezett, vérző káosz, és én nem erre jelentkeztem, és Te komolyan azt hitted, hogy ezt fogom választani? Nem, Isten, ez ronda, csupa zűr, és Te semmit nem vagy képes jól csinálni, és egyszerűen csak vidd innen ezt a sok fájdalmat, és innentől majd én átveszem, köszi! Ja, és kösz a nagy semmit! Nem ez az ember öröksége, a Kert hagyatéka?
Felébredek, lelépek a deszkapadlóra, és elhiszem a hazugságot, amit a Kígyó sziszeg; a korokon átívelő hadjáratának visszhangzó refrénjét: Isten nem jó. Mozgalmának sarokköve ez. Isten megvonja a jót a gyermekeitől; Isten nem szeret őszintén, teljesen bennünket.
Kételkedve Isten jóságában, nem bízva szándékában, elégedetlenül azzal, amit adott, vágyunk... Én vágytam... a többre. A legteljesebb életre.
Végigsiklik a szemem a földeken. A kert maradék része nem elég. Sosem lesz elég. Isten azt mondta, az ember ne egyen a jó és rossz tudásának fájáról. Én pedig felnyögök, hogy Isten kitépte a kezemből azt, amit akartam. Nem is: amire szükségem volt. Bár még elsuttogni is alig tudom, úgy élek, mintha Ő ellopta volna, amit én jogosan az enyémnek tekintek: a legboldogabb gyerekeket, vég nélkül boldog házasságot, hosszú, megelégedett, halállal dacoló napokat. A tükörbe nézek, és ha félelem nélkül őszinte vagyok - amim van, aki vagyok, ahol vagyok, ahogyan vagyok, amit kaptam -, egyszerűen nem elég! A Kígyó kiölti villás nyelvét, és én naponta a kételyben élek, ránézek a tükörképemre, és megkérdezem: Csakugyan szeret engem Isten? Ha igazán, mélységesen szeret, miért vonja meg tőlem azt, ami szerintem teljes mértékben táplálásomra lenne? Miért élek az elutasítottság, elégtelenség, fájdalom érzésében? Hát nem akarja, hogy boldog legyek? (folyt. köv.).
Ann Voskamp |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Ezernyi ajándék |
|
|
|
Címkék: istentiszteletre, kormánykeréknél, elidegenedéssel, visszaemlékezve, veszteségekkel, gyerekkoromban, legszívesebben, elutasítottság, nyakkendőihez, érzéketlennek, deszkapadlóra, kikeményített, elégedetlenül, gyermekeitől, táplálásomra, tükörképemre, kérdezgetjük, elégtelenség, ajándékozott, legteljesebb, nagymamáddal, elkészültünk, kisgyermekek, legboldogabb, meggyőződést, megelégedett, gallérjaihoz, illeszkednek, hadjáratának, jelentkeztem, szükségtelen, szándékában, végigsiklik, értelmetlen, rakoncátlan, hangtalanul, gyermeket –, nyers életet, hangtalan kérdést, koporsót pedig, nekünk ajándékozott, élet tele, legteljesebb élet, összetört álmokkal, legkisebb húgom, egész családunk, novemberi napon, barna kockás, szél hevét, sapka szélétől, vasárnap délelőtti, ujjaim köré, Amit Isten, Amikor Aimee, Nincs Isten, Kételkedve Isten,
|
|
Offline
